A tévelygések fojtó hamuja könnyen beágyazhat,
Mely végzetes téveszmét mutathat igaz vágyaidnak,
Míg bukásod látván egy ember átsegít a kövön.
A lankadó elme hamar elfelejti,
A nagyravágyás egén már nem is sejti,
Hol található a valóság, s mit jelent az öröm?
Nem az értékvesztett, esztelen naplopás,
Nem is a menekvő, meztelen habzsolás,
Az álcázott koldus mindig éhes.
Aki az öröm árnyát a nemlét fátylában kergeti,
A boldogtalan, kiégett vándor jelmezét tervezi,
S a szabadulás esélye kétes.
Egy személy, ki az otthonában bármikor meghallgat,
Bizalmasan fölnyitja a szemed, mégsem sanyargat,
Az öröm mivoltát tisztán megvilágítja.
Ezáltal rögtön visszakapod az értelem hitét,
Újból magadénak vallod az erőt és az igét,
Nincsen gonosz szellem, mely ezt kisajátítja!
Náha csak egy meghitt pillanat csekély ajándéka,
De a lét építményében a legszilárdabb tégla,
S neked pont elég, hogy ne válaszd a hitvány elmúlást!
Miután meglelted, mindjárt megoszthatod mással,
Nem kötsz több megalázó alkut a csalódással,
S örök tanulságként őrzöd meg a nehéz múlt súlyát.
2 hozzászólás
Kedves Tamás!
Ezt valószínűleg valakihez írtad. Az utolsó két sor az jó zárás. Jó estben ez így van.
"Nem kötsz több megalázó alkut a csalódással,S örök tanulságként őrzöd meg a nehéz múlt súlyát." Én mindig azt mondom attól függ milyen helyzetről van szó. Magyarázat nem kell.
Jól elvoltam a verseddel. Szinte átrágtam magam rajta. Hirtelen még pár Osho idézet ugrott be nagyon halványan. Nem tudom miért.
Üdv: Ági
Kedves Ági!
Őszintén örülök, hogy ezt a majdnem elfeledett versem megtaláltad. Akkoriban nagyon komoly mondandót akartam e sorokkal átadni, de sajnos nem talált visszhangot az oldalon.
Tudod, én személyesen senkinek sem címzek gondolatokat, mindig azé a vers, aki elolvassa. És persze csak arról tudok írni, ami saját magamra igaz. Ezerféleképpen lehet gondolkodni és átérezni egy bizonyos érzést, de azért mindig jól esik, ha valaki hasonló módon lát és érez velem.
Üdv.:Tamás