Lóhalálba futok előre,
Nem látok semmit előrem,
Mint sebzett kanca,
Ki soha nem akarta,
Hogy hátán lovagolva,
Betörjék.
Befagytak az elmék.
Hangokat hallok az űrből,
Az állat tör ki belűről!
Zavarodott agy.
A fájdalom nem hagy
Megnyugodni.
Várok, sehol semmi
Égi jel, mely
Enyhítené vérző sebem,
Ez jutott nekem.
A jót, s rosszat,
Ösztönből teszem.
Csattog a patkó,
Kopogja: hej-hó!
Hátamon csattan az ostor
Kacagó szavakból!
A számból ömlik a hab.
Vágtató őrült szabad rab
A kanca. Kíntól izzadt arca,
Soha nem akarta,
Hogy hátán lovagolva betörjék.
A világba nem erre szülték!
Szeretetet, békét vágyott,
Minden akadályt áthágott,
Sikertelen vágtázott.
5 hozzászólás
Végre egy lázongó vers,teljesen ellentéte a “Vallomás”-nak.A kitörés,a vágta
a lényeg,nem lehet betörni a csikót,ha az nem akarja.Viszont csalódást okozott az utólsó sor.A vers egészét véve én legalábbis nem ilyen befejezésre vártam.
Számomra jó az utolsó sor. Nem lehet mindennek jó a vége. Csak nézzünk körbe, manapság mi zárul jóval? Hát ez a kanca is belátta, hogy nincs remény…
Nagyon tetszik a vers, elmerülök benne.
Üdv
Kedves gyogyo!
Sajnos ilyen az élet vanamikor minden erőbedobás ellenére neméri el az ember sem a célját, és kénytelen kompromisszumot kötni a sorsal.
Ki mire teremtetett!
Szia! Kedves Mishu!
Köszönöm, hogy neked tetszett a vége. Bár gyogyo sem aztíta, hogy nemtetszett, csa, hogy másra számított.
Jólesik ám hogy tetszeneek a verseim!:))
Üdv.
Mind a kettőtöknek köszönöm szépen, hogy ittjártatok és a véleményeteket megírtátok:
Szeretettel: marica