Összekulcsolódva…

Mikor a nap súlya
az éj homályába szakadt,
s kigyúlt az égen
millió fénylő gondolat,
szétnyíló ujjaid kerestek
bőrömön reményt,
szomjoltón az éhezőnek
jóllakott esélyt,
simítva marcangolt
éjnek tépett szegletén,
testünkből kilépve
magunk alá gyűrtük a fényt,
bársonysötétben pihegve
szorultunk a végtelenbe,
remegő tollpiheként,
landoltunk mohakertbe,
elidőzve lebegtünk
a gondtalanság csónakjába ,
s, az álomtalan álmot
csókoltuk egymásra.