Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.
Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.
Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.
Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.
Míg az ember apró vágyakkal él,
megbékél korral, idővel és csenddel,
esőcseppet, s nem óceánt remél –
tenyerében elférhet a tenger.
7 hozzászólás
NAgyon szép a versed!Annyira szépen írod le,az egyszerűséget, hogy öröm olvasni!
Milyen jó lenne,ha sokan olvasnák a versedet és okulnának belőle!
Köszönöm hogy olvashattam!
Üdv Misi
Szépen felépített vers, és az utolsó versszak, nekem nagyon tetszik.
🙂
Misi, Artur, mindkettőtöknek nagyon köszönöm 🙂
Szia Neti!
Idő hiányában most csak annyit: professzionális képalkotás az életről…
szeretettel leslie
Kedves Leslie, hálás vagyok a figyelmedért, és nagyon jól esik az elismerésed. Köszönöm szépen!
Nagyon tetszik! Kicsit Vörösmartyt juttattad eszembe:
"Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm."
Hm, van ebben valami. Köszönöm, örülök, hogy jöttél 🙂