Álmosan bóbiskol a droton a fecske
Szétzihlált tollából elszállt a nyár.
Készül újra útra,távol messzeségbe,
Dérremegő szive egy új tavaszra vár.
Az Ősz gyászindulója siratja a fákat,
Bőségesen ontva levél könnyeit.
Egy forgószél pajkosan, porból épit várat,
Szét szórva száz felé egy nyárnak álmait
Kora délután még meleg napnak arca
Lágyan lebbenti hűs szárnyait a szél.
Az éjnek hűvös ,hókristályos hangja,
Fűnek,fának újra a harmatról mesél.
A rozsdavörös lombon citeráz a szél
Csak nyögése hallik-egy a panasza:
Újra közeledik,itt a hideg tél,
Az életet tavaszig belé fagyasztja.
Az est szürke hada bevonja az eget,
Még utolsót villan rabfátylából a nap.
Sötét szobám mélyén hallgatom a percet
Mely a bizonytalan holnapba elringat![IG_KITOLT]
5 hozzászólás
Szinte hallszóan dorombólnak a hasonlataid,felemelőt nyújt
annak számára aki szereti. Üdv.
Milyen szép öszi képek. Aki nem szereti is elmereng benne, az elmúlás, és az újjáéledés egymás nélkül mit sem ér. Ez is, az is, lehet szép!
Ez gyönyörű ! Ennyi tökéletes hasonlatot, hangulatfromázó, festői gondolatot egy helyen nagon ritkán találni. Tudom, hogy a saját érzelmeidet, világlátásodat vitted ebbe a versbe. Annál szebb ! Mert úgy látom ez az ősz te vagy, a költő, aki benne él a versében. Fogadd elismerésem és csodálatomat .
Szeretettel: fefo
Jó kis versike! Tetszik.
Kedves Szekelyke gyönyörű versedhez gratulálok. 🙂