Lám már sárgulnak odakint a fák levelei,
Idebent madarak dalolnak, s nyílnak virágok ezrei.
Ott hűvöstől pirul az ember arca,
Bennem mégis lesütött szemmel lobog a szív szava,
Se boldog melegségtől fut pír az arcomra,
A csendes mosoly, a csillogó szempár is ezt tudatja.
A múló őszbe a tavaszt egy lány hozta el nekem,
Kinek szemei az ég kékje, s szíve az én szívem.
Haja ezer napsugárként omlik vállaira,
Karcsú dereka illik ölelő karjaimba,
S mosolyra húzódó piros ajka,
Enyémre tapad, s érzem, megrészegít édes csókja.
Ezüstös hajnali dér engem el nem érhet,
Hidegen metsző szellő, már nem félek tőled!
Éj sötétjébe húzódó árnyak suhanása,
Nem rémiszt többé, véd Ámor lángja,
Mit őriz szép Kedvesem minden mozdulata,
Lelkemben él az örök tavasz himnusza!
3 hozzászólás
Kedves Serafis!
Egy szó van arra, hogy elmondjam, azt amit gondolok.
Gyönyörű.
Szívemből kívánom, hogy Akihez szól, eljusson hozzá az "üzenet", mert magas a prioritása…
Szerelmesen magas, és kevesen tudják, ezt így átadni. (és értékelni, ez a nagyobb baj..)
Szóval, leemeltem a kalapom ismét…(és a cím…nagyszerű!!!), egyben van nagyon.
Hatalmas grati: dinipapa
Kedves Dinipapa!
Köszönöm kedves szavaidat, valóban Kedvesemnek írtam, s Ő tudja és érzi is mennyire szeretem. Örülök, hogy tetszett a vers, igyekszem 🙂
Üdvözlettel:
Serafis
Igyekezz is!!!)))