Az ezerszín őszt én sohasem szerettem.
Hiába bűvöl el a bordók bíbora,
ahogy vérként folyik a fák ágaira –
csak a haldokló időt méri felettem.
Ha rőt levelek aszott testére lépek,
bennem is nyögnek az elmúlás percei.
S míg a konok eső az ablakot veri,
metronómként csapnak szívemre az évek.
Mikor az első köd a város fölé szédül,
elszürkíti bennem a színezüst hitet,
hogy újra lesz fény, vadvirág és kikelet.
Ilyenkor vagyok végtelenül egyedül.
Szeretett Dunám fölött az ég elborul,
s a víz a partra mossa az elmúlt nyarat.
Könnyet gyúr belőle és cuppogó sarat,
míg az ősz felfalja a lelkem álnokul.
S most, ahogy a márciusi szél simogat,
ujja nyomán a remény is életre kel.
Rajtam a rosszkedv csak ócska, foszlott lepel,
mi lassan úszik el a Margit-híd alatt.
2006. március 27.
7 hozzászólás
Kedves Netelka! Nagyon szépen vontál párhuzamot a két ellentétes évszak között és szép gondolatokban tükröződik a különbség a tavasz javára. Azt pedig kívánom Neked, hogy a rossz kedved maradjon foszlott lepel és ússzon el valamennyi híd alatt.
Gratulálok. Üdvözlettel: Túri I.
Köszönöm, kedves Imre 🙂
Szia Neti!
A természet fájó elmúlása – a lélek halványulása
A város is kivillan az avar alól. Csodás képek!
Puszi: Éva
Kedves Éva, örülök, hogy tetszett. Köszönöm 🙂
Igazán szép! Nagyon.
Köszönöm szépen.
Mindig találok nálad új színeket, most épp az őszét.
Csodásak az ölelkező rímeid, olyan természetesek! Én ugyan általában szeretem az őszt, de te remekül érzékelteted a benne lévő kettősséget.
Mindenesetre – a telet átugorva – én már a tavaszt várom.
Üdv,
Poppy