Milliószor vágytam
a fényt, s te
lehulltál elém
mint egy üstökös.
Vonzott a misztikus
varázs
kettősség üldözött.
Nincs szavad.
Szívedben
gyökeret vert
szomorúságom
– érzem én –
ne is tagadd!
Most fájlalom
szívem szakad.
Ne érezd e kínt.
Őszinte voltál
– ritka pillanat –
úgy voltunk, mint
az ősz és az alkonyat.
7 hozzászólás
Szia! Nagyon szép verset írtál a kapcsolatodról. Az utolsó vsz. az mindent visz! Nagyon tetszett. Gratulálok!! Üdv hundido
Szia hundido!
Köszönöm, hogy ránéztél erre kis őszi képre 🙂
… a hangsúly valóban a befejező versszakban van.
Üdv.: Vox
Kedves Vox, szeretettel üdvözöllek! 🙂
Az ősz és az alkonyat toposza bennem – mondom, csak bennem – ugyanazt, de legalábbis hasonló dolgokat jelképeznek. Számomra tehát a zárómondat visszaemlékezése az összhangot jelenti. (Mondom, számomra.) 🙂
Nagy tetszéssel olvastam.
Szeretettel: Laca 🙂
Szia Laca!
Számomra is öröm, hogy itt is találkozunk. 🙂
Diplomatikus véleményed igazán jólesett. :))
A természet képeit gyakran azonosítjuk a belső világunkkal.
A természetben mindig megtalálható az összhang, s hogy te ezt megérezted a versben, ez a te érdemed.
Köszönöm a figyelmed.
Üdv: Vox
Szia Vox!
Az ősz és az alkonyat találkozása -a kettő összhangja – csak pillanatnyi, mulandó, bármilyen hasonlóság van is közöttük. És a pillanat elmúlása fájdalmas. Nekem ezt érzékeltette a versed.
Üdv: Kati
Szia Kati!
Valahogy így múlnak el fájdalmas kis pillanataink.
Köszönöm, hogy olvastál.
Üdv: Vox
“Őszinte voltál
? ritka pillanat ?
úgy voltunk, mint
az ősz és az alkonyat.”
Engem is ez a rész fogott meg legjobban.
Szeretettel: Rita