Őszi szonett

Nehéz a fémes ég, s a föld mogorva,
ma rőt avarba fúlt a nyári kedve.
A szél fanyar szagokkal elkeverve
öreg virágok illatát sodorja.

Melegbe öltözött a jámbor ember,
a napba ülne még, a kerti padra.
Csupasz a fák szemérme, nem takarja
a görcsös ágakat levél. A reggel

derengve érkezik felém, a partra.
A Zagyva szürke vadkacsát terelget.
A tolla börze, még tovább aludna.

S talán aludna még tovább a hanga
is. Ő az őszi bánat. Egy szerelmet
idéz, mi elveszett a messze múltba.