Szitál az őszi köd, szitál,
lomb nem susog, a szél megáll.
Mint hervadt szívű vándorok,
csak ólom-lábam tántorog…
Most égő vágyam hajt haza,
s a szép emlékek halmaza.
Hűs ajkaidra gondolok,
halld, fáradt szívem feldobog!
Szitál az őszi köd, szitál,
egy fáradt vándor meg-megáll.
Most emlékekből gyűjt erőt,
ki elment évekkel előbb…
Nincsen már más cél, más határ,
csak két karod, mely engem vár.
Ölelném karcsú derekad,
hogy csókjaid mind nekem add!
Lehull a fáról sok levél,
bús vándorlásom véget ér.
S mint napsugár friss lombokon,
úgy csüggök édes ajkadon.
4 hozzászólás
Nagyon szép!! Gratulálok!
Szeretettel:Marietta
Köszönöm gratulációdat, kedves Marietta! 🙂
Kedves Albert!
Jó volt olvasni szép őszi versedet, kellemes perceket jelentett számomra. Remekül tudod forgatni a tollad, csodálatosak a rímjeid – mint mindig.
Rég' nem olvastam Tőled, nem tettél föl, vagy csak én nem vettem észre?
Szeretettel grtulálok!
Kata
Kedves Kata!
Valóban nem írtam verset szeptember első feléig, ám ilyenkor hozhatnék ide a sok régebbi, fel nem töltött verseimből is. Igazad van, hogy észre vetted… 🙂
Most voltam szabadságon és a sok napozás, a termálvizek általi sok kellemes ázás kizökkentett kissé. De jó volt pihenni, feltöltődni. 🙂
Szeretettel: Alberth