12. vers
(Húsz szerelmes vers és egy reménytelen ének)
Szívemnek elég gyönyörű szíved,
s hogy szabad légy, szárnyaimmal érd be.
Ami lelkedben szunnyadt, torkom mélyéről
rendíthetetlenül tör fel az égbe.
Mindennapok ábrándjai lényedben.
Úgy érkezel, miképpen a harmat a szirmokra ül.
Hiányoddal a horizontot tövestül kitéped.
Hullám vagy, mi egyre csak menekül.
Azt mondtam, úgy énekeltél a szélben,
akár egy fenyő, akár egy árboc valahol.
Rájuk hasonlítasz, magas vagy s borús-hallgatag.
Mint aki útra kel hirtelen, csak bánatot okozol.
Lépteimet bíztatod, mint ismerős, régi út.
A visszhang lakik benned bús hangokkal telten.
Felriadtam és szökve-sietve kiröppen olykor
egy-egy madárraj, mi szunnyadt lelkedben.
Poema 12
Para mi corazón basta tu pecho,
para tu libertad bastan mis alas.
Desde mi boca llegará hasta el cielo
lo que estaba dormido sobre tu alma.
Es en ti la ilusión de cada día.
Llegas como el rocío a las corolas.
Socavas el horizonte con tu ausencia.
Eternamente en fuga como la ola.
He dicho que cantabas en el viento
como los pinos y como los mástiles.
Como ellos eres alta y taciturna.
Y entristeces de pronto, como un viaje.
Acogedora como un viejo camino.
Te pueblan ecos y voces nostálgicas.
Yo desperté y a veces emigran y huyen
pájaros que dormían en tu alma.