Mintha egy távoli hang szólna..
mintha bennem visszhangozna
disszonáns hangok , mégis csoda szépek…
mintha leskelődve kísértenének.
Álomba kergetnek, s álomba ringatnak
álmomból keltenek s álmomban elhagynak.
Szavaim hallom s a mélységek titkát,
mit nem érthet meg a nagyvilág.
Szavaid hallom a szél szaggatta éjben,
hogy ítélkezzen távol, s a messzeségben.
Egy röpke percre elhallgatok..
ha kell a nyárral égek, s ha kell megfagyok,
nem akarom tudni a végtelen határát
sem érteni a vad szelek kósza táncát,
sem érezni azt , hogy töviseken járok,
inkább érezzem az igaz valóságot.
Nem akarom , hogy messze menj tőlem
látnám világtalanul is ha itt állnál előttem.
6 hozzászólás
Szia Ági!
Jó volt olvasni a Paradoxonodat
Szeretettel:
Ildikó
Köszönöm Ildikó, ez csak VERS!
Tetszett a versed hangulata.
Orommel olvastam. Ica
Köszönöm Ica, hogy olvastad, ez egy vers, egy alkotás!
Kedves Ágnes!
Valóban paradoxon lenne? Az. Csodálatos.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm Szabolcs!
Tudod ez csak egy vers!
Köszönöm szépen, hogy olvastad!