Parttól innen

a szomorúság tava, mártózom benne.
Mellem ellepte a víz, bőrömet a hideg
csipke-fehérre verte.

Gyűrűzik a vízen szívdobogásom,
az elhagyottak dala,
első zokogásom

valakiért aki csak a partról néz,
inteni, üzenni, ha akar is,
mégsem, de miért?

A gyerek, a bátor, a férfi, a gyáva!
Kettészelve a horizontot
egyre csak várja,

hogy fulladjak bele vagy törtessek felé,
hiába.

Én szoborrá dermedve várom
– szerelmes szolga –
megnémult uram egyetlen parancsát.