A messzeséget tán még most is érzem,
hogy útra keltek, elindultak,
vagy épp meghaltak
körülem ismerőseim, barátaim.
A Föld egyetlen végesülő pontján
egy horizontot magamnak
csak kijelölök;
mélységek s magasságok
felhő-pamacsai között
még fel-felrémlik előttem
a megszépített Múltidő emléke,
mert mostanság rendre
szinte mindig hibádzik
a jelenlét-lehetőségek miértje.
Az Embert mintha szándékosan
megnyomorítná, lezsugorítná,
jelentéktelenné fosztaná
e mostani céda-Kor:
válasz-kérdésekre még senki sem
tudhatja a válaszokat,
legfeljebb csak sejtheti.
S bár egy fecske még ritkán,
ha csinálhat Nyarat – muszáj volna
a Lélek mélységeire koncentrálni
s inkább befelé venni az irányt,
ahelyett, hogy a felszínes exibicionistaság
uralkodjék egymás között.
Stigma-sebek világíthatják meg
a bejárt élet-utakat, persze csak,
ha figyelne rájuk bárki is.
Az örök bizonyosságot már miért
is kellene továbbra is
önző-makacs mód tagadni?!
A Mindenség kapuit csupán
az Igazság és az őszinte,
emberi szavak nyithatják meg,
ha léteznek még egyáltalán.
Vajon minden megszámlálható
távolság egy füst alatt kiméretett is?!
Vagy csupán a képzelet
látszat-játéka szórakozik,
űz tréfát naponta az emberekkel?!
Vajon gondolt-e arra bárki is,
hogy a Sors-vigyázó emlékezetre
illenék hallgatnia?
Strázsálják a Létezést nyughatatlan,
megszenvedett Golgoták,
melyről csupán csak azok tudhatnak,
akik átérzik, hisz bennük kellett élniük.
Öröm s Fájdalom
kristályüveg-áttetsző,
méla szava echóként
visszhangzik a fülekben,
amíg a biztos válasz
egyszer tán megérkezik.
A kettős némaság talán
már nem is közelít,
mert az is eljött.
Önnön törvényeket törnek
szilánk-darabokra.