Persze (robotmonológ)

Persze, a szavak most is zsongnak bennem
– és persze, érzem, nem itt kéne lennem -,
valami vers készül, vagy csak néhány rím
az égről, ahogy a hajnal a reggelbe kékül,
de persze ezer a gond, a feladat százfele bont,
mint a telefon…, nem, nincs bent, ó, hogyne,
megmondok neki mindent, és persze ronggyá
gyűr a gondolat, hogy egyszer itt lelnek
egy ív alatt, és beiktatnak, vagy ad acta
tesznek, persze, az is lehet, hogy észre se vesznek,
mert csak egy vagyok a gépezetben – azt
hiszem, az előbb nem is lélegeztem -,
de persze helyt állok, miközben
mennék tovább, de magam se tudom,
hogy magamat unom, vagy mindazt, mi
nem vagyok, és már nem is leszek,
persze az óra meg rohadt egy szerkezet, főként
mióta digitálisan kiabálja rám, hogy késő
van ébredni kiskomám, mert elment az a hajó,
ami fölszedett volna, ha pont velem lett
volna dolga, és persze, tudom, hogy én vagyok
a sorsomnak kovácsa, de megérdemlem, ha
kalács helyett nekem elég a pogácsa.