Buda fölött süt a nap,
ám Pesten régen este már,
hátrahagyott sötétség,
szinte semmi
láthatár.
Balkáni,
bús lustaság,
porba mártott feledés…
Így maradt ránk Pest a múltból:
Múlhatatlan temetés.
Hajdani szép csillogás
és kávéházi halk zene
utóda pár romos ház.
Kormos, marja
rákfene.
Szomorú
zaj betakarja,
súg neki dunai szél
szép meséket pesti múltról
szendereg rá, alig él.
Újra fölgördült a nap,
már szikrázik a messzeség.
Pesten mégis este van:
Hátrahagyott
veszteség.
Ugrálnak,
sőt zajonganak
testén álvak emberek…
Nem ébred rá Pest a múltból.
– Nagyot lépni sem merek.
2 hozzászólás
Szia!
Sajnos a legnagyobb részben igaz, amit leírtál, engem is gyakran fog el hasonló érzés, amikor a pesti utcákon sétálok.
Romosak a házak, de talán még több a rom az emberek lelkében.
Reméljük, ez is megváltozik egyszer, és nem csak a múlt marad.
Szép és érdekes a versed.
Tetszett.
Üdv.:Tamás
Szia!
A porba mártott szeretet sokféleképpen értendő?
Másrészről,
Nagyon szépen belecsempészted saját magadat a műbe:a végén jelensz meg, ami új gondolatokat ébreszt az olvasóban:hiszen nem áll meg a világ, sem a gondolatok fonala nem szakad meg…folyik tovább, mint a Danubius…A folyó: az egyetlen dolog, ami képes mindent kisimítani.
Bp. viszont egy sokat látott város, mégsem képes lerázni magáról a rosszként tapasztalt dolgot, mely még most is ott él benne. Lehet, hogy az emberek strucc-politikája nem fog változni? Lehet ezt annyiban hagyni?
Üdv.:C.