Petárda

Ő petárda-robbanások
zajában született.
Köd volt, meg nyirkos tél,
meg volt nagyon hideg.
Fények festették akkor
a neszült sötétet,
Mulatók cifrázták sorra,
pezsgővel borba, vidám ámorba,
a szenderülni kívánó tél-éji eget.
Mindegy, ő megszületett.
Nem mondhatni, hogy szülője vajúdott,
hagyta magára, mást nem tehetett.
Várták Őt trombitaszóval,
nagy vigassággal,
Evéssel, mértéktelen ivással,
Sok decibeles „dajdajozással”,
néha sírással, nagy szomorúsággal.
Épp csak, hogy felsírt,
Pár perces csecsemő csak,
épp, hogy csak gyerek,
S jutott azonnal, korai árvaságra.
Szülője halott.
De nem bánja ám, igazába’.
Az búcsúzott csöndben, a vigasság közepette,
Nem ismerte, nem is ismerhette,
Nem tőle fogant,
csak az Időtől.
Az el is elfeledte.
Meg elfeledtük majd mindannyian,
szülőjőt, mi, ostoba, túlélő hálátlanok.
Pedig az hozott
Csodát, örömöt, könnyet, nagynéha bánatot.
Ám ő csak kisded még,
Most épp békésen alszik,
Békés-ártatlan szendereg
Zajos örömben,
Vigyázó csöndben.
Hagyjátok, hagyjuk,
Hadd pihenjen.
Lesz része még halálban, születésben,
Gondban, örömben,
Bánatban, gyöngyben, könnyben…
Szóval, lesz tennivalója rengeteg.
De nem kell ám őt tisztába tenni!
Teszi tisztába tán ő majd
Közös dolgainkat,
Nem tudhatom, jól lehet,
Akad majd fontosabb dolga…
Úgy bízom ebben!
Kevesellnéd, ha majd búcsúzik, s elmegy?
Mondanád: ennyit hozott csak?
Adott csak ennyit?
Lehet, én nem kapok tőle semmit.
Lehet, a semmit várhatom.
Csak hát én sok száz-ezer évig élek,
Voltam tanúja annyi évnek,
Sok-sok halálnak, születésnek.
Gondolhatod,
öreg vagyok.
Apró része,
már csak kerékkötője
A nagy egésznek,
bántó homokszem
Csikorgó gépezetben.
Csak, tudod,
Voltam, megleszek eztán is valahogy.
Ráérek, várok,
Nem így akartam,
Nevetnek rajtam
Irigy csillagok.
Várok, ígérem.
Hiába! Nem így akartam…
Bedobok tóba most éppen
Egy színes csuda-kavicsot.
Ugyan, no, ne már!
Hulltak le betűmről rég már,
az összes ékezetek.
Olyan finom a baracklekvár!
Kéne még maradnom,
csak gondolom, ugyan, már minek?