Az utolsó alamizsna
A költő s a sorsharag
Egy anyaméhből született;
Ikertestvérek voltak ők,
Együtt bolygák az életet.
Fa, mint most, akkor is virúlt.
Árnyában sok megnyúgodott;
De használt a költőnek is:
Ágáról tört koldúsbotot.
S ezek valának társai:
Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.
És lantja! lantja hova lőn?
Hisz a költőnek lantja van…
Igen bizony, volt lantja is,
Mely zenge bűvösbájosan.
Megpenditette húrjait
Mennydörgő éjben egykoron,
S a mennydörgésnek ágyuja
Elszenderűlt e hangokon.
S az ég, a barna, haragos,
Midőn danáját hallaná:
Feledni kezdé a boszút,
S csillagmosollyal néze rá.
És a költő megéhezett,
És emberek közé mene.
Tudá: az emberszív kemény;
De vélte: lágyit a zene.
S mely a vihart elaltatá,
És földeríté az eget,
Elandalító húrjain
Az ének újra zenegett.
De melyet ég, vihar megért,
A dalt ember nem érti meg…
És ím a lant elszégyenűl,
S fájdalmában kettéreped. –
Ez volt a lant története.
A költőbül tovább mi lett?
Soká nyögé – nem tudni, hol? –
Az inségterhes életet.
Egy újabb nemzedék előtt
Évek multán megjelenék.
Nem őszült ő meg… fürteit
A gond, a bú kitépte rég.
“Egy-két garast, egy-két garast!”
Halk hangja így esedeze;
S mint szélringatta száraz ág,
Remegve nyúlt ki két keze.
A részvét megkérdezte őt:
‘Ki vagy, nyomornak embere!
Kit sujtoló istenharag
Ily könyöretlen megvere?’
S nevét elmondja, s újra esd:
“Egy-két garast…” – ‘Megállj, jövel,
Örök dicsőség gyermeke!
A bőség szarva födjön el.
Neved ragyog, miként az ég
Csillagsugáros éjfelen;
Mely egykor árván hangozék,
Bámulja lantod a jelen.
Jövel tehát! jövel, cserélj
Bársonyt e koldusrongy helyett;
Borostyán koronázza főd,
Dús asztalnál legyen helyed!’
“O szép beszéd… o köszönet!
De én semmit sem éhezem,
És nincsen is szükség reá,
Hogy elcseréljem rongymezem.
És a borostyán… oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.
Hanem ha dobsz egy-két garast:
Fogaddsza hálaszózatom;
Mert pénzre vár az asztalos…
Koporsómat csináltatom.”
Pest, 1843. április 10-e előtt
Petőfi Sándor: 1823 – 1849
Die letzten Almosen
Der Dichter und der Schicksalszorn
aus einem Mutterschoss stammen;
sie waren immer Zwillinge,
lebten das Leben zusammen.
Der Baum blühte damals wie heut’.
In Schatten beruhigten sich;
für Dichter war es auch nützlich:
Aus dem Ast, den Bettlers Stock schnitt.
Die waren seiner Begleiter:
der Schicksalszorn ‘d sein Bettlerstock;
alle haben ihn verlassen,
nur die beiden folgten ihn oft.
Seine Laute! Wo ist es jetzt?
Der Dichter hat eine Laute, …
Ja, tatsächlich, er hatte einst,
was so magisch klang im Flaute.
Er zupfte an seinen Saiten
in einer laut donnernden Nacht
‘d die laut donnernden Kanonen,
schliefen alle wie in Ohnmacht.
Und der Himmel ist braun ‘d wütend,
wenn Sie sein Lied würde hören:
Er vergisst langsam die Rache,
‘d will Sie mit Lächeln betören.
Und der Dichter wurde hungrig,
und geht dann unter die Leute.
Er wüsste: Menschenherz ist hart;
‘d dank: Musik lindert heute.
Und was den Sturm beruhigte
und den Himmel so schön gedealt
auf den zauberhaften Saiten,
das Lied wurde erneut gespielt.
Was der Himmel ‘d der Sturm verstand,
der Mensch versteht das Lied gar nicht,
und nun schämt sich die Laute sehr,
‘d von Schmerzen in zwei zerbricht. –
Das war die Geschichte der Laute.
Was ist mit dem Dichter geschehen?
Er stöhnte viel, – man weiss nicht wo? –
Dieser notleidenden Leben.
Vor der nächsten Generation
Paar Jahre später erschienen.
Er wurde nicht grau, … die Locken,
das Leid hat herausgerissen.
„Ein-zwei Groschen, ein-zwei Groschen!“
Mit leiser Stimme bettelt er;
‘d wie ein Ast, vom Wind geschüttelt,
seine Hände zittern sosehr.
Das Beileid hat ihn mal gefragt:
„Wer bist du noch Mann des Elends!
Der Zorn Gottes lastet auf dir,
mit dem gnadenlosen Leben?“
Sagt seinen Namen und bittet:
„Ein-zwei Groschen …“ – „Halt, kommst du jetzt,
Kind der ewigen Herrlichkeit!
Möge das Füllhorn dir vollbesetzt.“
Dein Name leuchtet wie der Himmel
an Sternenklaren Mitternacht;
was noch damals so Waise klang,
dein Laute staunt an Gegenwart.
Es kommt also! Mach den Wechsel,
samt statt dieser Bettler Lappen;
Efeu soll dein Haupt krönen,
an vollen Tisch dir Platz halten!
„O schöne Rede … danke dir!
Doch ich habe keinen Hunger,
und ich hab’ es gar nicht nötig,
zum Tauschen jetzt meinen Plunder.“
Und der Efeu … oh, wie schön ist,
was kann einer Flamme üblich;
die Eicheln sind auf totem Stamm,
die werden nicht mehr empfänglich.
Aber wenn du ein paar Groschen gibst:
Nimm meinen herzlichen Dank an;
denn der Schreiner auf Geld wartet,
er fertigt mir einen Sarg an.
Pest, vor dem 10. April 1843
Fordította:Mucsi Antal-Tóni
5 hozzászólás
“Koldúsbot és a sorsharag;
Elhagyja minden hűtlenűl,
Csak e kettő, mi hű marad.”
Kedves Tóni!
Nem ismertem ezt a verset, pedig Petőfi volt a kedvenc költőm, így tőle sokkal több verset olvastam, mint bárki mástól, épp ezért örülök, hogy elénk tártad.
Szeretettel: Rita
A szótagszám miatt “A költő ÉS a sorsharag”
kell legyen az első strófa első sora!…
Petőfi erre kényes volt…
Én is… :))
Dávid
Petőfi végig 4×8-as strófákat írt, minden sor nagyjából
“Ti-táti-táti-táti-tá…” (An /Sternen/klaren /Mittel/nacht”)
Milyen kár, hogy a német szórend nem kezelhető olyan
rugalmasan, mint a magyar… Ej, ez a fránya ritmika!!!
Ez egy korai Petőfi-vers, itt még ő sem volt tökéletes,
sok a félmúltas ige (bolygák, valának, lőn, kezdé, stb…)
“Csak e kettő, mi hű marad.?
Na, itt botlik Petőfi is a ritmikával!
“Kettő csupán, mi hű marad…”
írta volna 5 évvel később… :))
Köszönöm Rita az szavaidat…üdv Tóni…