Pihenj, csak nagymamám, pihenj,
az ősi rög már eltakar.
Béke honol sírhantodon,
itt téged senki nem zavar.
Tavaszi szellő lengedez,
lám ő hozott, s vitt el magával.
Két tavasz közt évek szálltak,
sok reménnyel, álmodással.
Kilencvenhat kikeletet
alig bírt már gyönge vállad.
Elbúcsúztál csendben tőlünk,
és a nyarat már nem vártad.
Sok-sok álmod versbe szedve,
kéziratokban hevernek.
Arra vágytál titkon egyre,
egyszer olvasókra lelnek.
Talán majd ha nem is leszel
köztünk az élők sorában.
Álmaid majdan üzennek,
új idők új tavaszában.
Pihenj, csak nagymamám, pihenj,
bár az ősi rög takar.
Egyszer lesz, ki verseidből
ki egyet-kettőt elszaval…
2 hozzászólás
Kedves Albert!
Mint látom egy korábbi verset tettél fel, melyben elmondtad, hogy már a nagymama is költő volt, talán ő szerettette meg veled azt, hogy folytasd azt, amit Ő megkezdett.
Kedves az emlékező versed.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Bizony van jó néhány versesfüzete, amelyeket gondosan összerendezett, a család történetét is megírta prózában és több regényt, novellát is írt. Gyermekkorunkban már olvasgatott fel nekünk, a rokonoknak meg a baráti körének belőlük, így szerettette meg a verseket velem is, Aztán már én is próbáltam írni először emlékkönyvekbe kis versikéket. Az elsőt kb. 7 éves koromban… 🙂
Nagymamám sokáig élt, 96 éves koráig, még a nővérénél is tovább, aki még az 1800-as évek végén született, s 92 évet élt. Sajnos már utolsó éveiben nem tudott írni, meg nem is látott olyan jól, hogy olvasson.
Szeretettel: alberth