Kutya! Barna szőrcsomó
a fűcsomó között.
Cipőm orra fölszántotta
s beléütközött.
Vicsorgott, mintha élne,
de némán tette azt,
s szürke szobor-szemével a
köldökömbe mart.
Köldökömbe mart bizony
szürke szobor szeme,
s bordáin zörögte zaját
a halál szelleme.
De ő lágyan alélt már:
hús volt, csont és legyek,
melyek rajzva zabálták a
földhöz tapadt fejet.
Súlyos szag volt kétszer is:
egyszer mint kutya;
másszor mint a szerves bomlás
málló dalnoka.
Ám valami nem hagyta,
hogy undor fogjon el;
megkövülten bámultam és
már nem engedem.
Nem engedem soha már,
hisz veszett volt, tudom;
földdé vált és földdé válok
én is egy napon.
De nem csupán mi ketten,
minden, ami él.
E tudattal leszek csak több
a nagy semminél.
2 hozzászólás
Érdekes vers az elmúlásról. Az utolsó versszak szerintem a legjobb…és a korona rajta az utolsó két sor.
Grat.
Gy.
Nagyon szép dallama van, ami a kegyetlen életszerűséget letisztítja.
Hanga