Színtelen pohárban
bor rakódik,
tompán koppanva
megáll a csend,
zsírosra mocskolt
asztal szögletében
felbomlik a
szimetria rend.
Balra billen
eltompuló árnyék,
visszahőköl,
megremeg a fal,
éjfél kondul,
gyertyaláng kialszik,
hópelyheket terelget
a zaj.
Dohányfüsttől
fuldokló tüdőben
évtizednyi bánat
felszakad,
sóhaj indul
jajjgató ajkakon,
könnycsepp gördül,
szempillán ragad.
Mámor hangon
dudolgat az éjjel,
sosem hallott
dallam zakatol,
meleg ágyba
besunnyog az álom,
vonat fütyül
távol valahol.
5 hozzászólás
Szép vers, már az első sorok után magával ragadott a hangulata.
Engem is magával ragadott a vers hangulata! Minden versszak ad valami pluszt, hogy aztán az egész vers egy fantasztikusan megfogalmazott életképet alkosson! Gratulálok, ez egy igazán szép vers!
ahogy egyre tovább olvastam, egyre jobban tetszett, és meg van a maga sajátos hangulata is 🙂
Olyan, amit akár megfesteni is lehetne, és amit mégsem. Kép, amelynek forgása, turbulenciája van. Tetszett nagyon a ritmusa, a sodrása, a tárgya és a megformálása. Egyszóval: úgy jó, ahogyan van.
Ó, igen. Az áldott delirium tremens előtti utolsó pillanatok.
Egy embert mögé lehet képzelni. Sőt, ha jobban belegondolok, többet is.