Nyomasztja lelkem szomorú arcod.
Pedig te már befejezted szomorú harcod.
Mégis szenvedni látlak,
S ez betudható az én hibámnak.
Miattam, van, hisz én hülye, paraszt állat,
Nem vagyok képes befogni a pofámat.
Nem hagyom boldogan élni az életet.
Valahogy el kell, felejtsem ezt az egészet.
Bár, ha legalább olyan könnyen menne,
Mint, hogy a nap lemegy minden este.
Ez pedig oly egyszerű.
Csak véget vetni keserű.
Véget kell vetnem mindennek,
S talán még az életek.
Még könnyet sem érdemes hullatni utánam.
Pokol az én helyem, s, hogy a szörnyű kínokat megálljam.
Rájövök, hogy milyen szép is az élet.
De azt már elvesztettem régen.
Most csak szenvedés az életem.
Túlvilági sikoly okoz szenvedést énnekem.
Pokolra kerültem, nem angyalok közé.
A pokol ősi ura, bevet démonai közé.
Pokolban szenvedés az élet.
Mintha vérengző vadállatok széttépnének
3 hozzászólás
Kicsit iskolásnak érzem a vers szövegét, a 2. versszak néhány kifejezését nem érzem versbe valónak, még akkor sem, ha magadra vonatkoztatod őket. Szerintem terjengős is, sok olyat is leírsz, amit picit homályban kéne hagynod, s az olvasóra bízni annak megérzését.
nahh erre mit mondjak?? : LEHET 🙂
egyet értek Adriati véleményével de ettől függetlenül nekem tetszett a vers, főleg az első mondat, az annyira nagyon szép:)