Pokol, első ének

ha valaki kiváncsi rá a nyersfordítással együtt is, akkor itt egymásmellérendezve megnézheti:

http://rainline.hu/dante1_1.pdf

Dante: Isteni színjáték, Pokol

ELSŐ ÉNEK

Az ember útjának feléhez jutva

egy éjsötét vadonban eszméltem,

mert nem találtam az egyenes útra.

E borzalomról, jaj, nehéz beszélnem.

olyan zord volt a sűrű-mély vadon,

hogy rettegés fog el, ha felidézem!

Csak a halál a gyötrőbb fájdalom;

mesélek majd a jóról, ám előtte,

a rosszakat is el kell mondanom.

Nem értem, hogy jutottam az erdőbe,

tán ifjú voltam s tettem sok bolondot,

bolyongtam – igaz utam elkerülve.

A völgyön túl elértem egy dombhoz,

s miután véget ért a rengeteg,

minek mélyén a szívem úgy szorongott,

fényt láttam a magasló csúcs felett,

hogy nap ragyogott fent a bérceken,

a jó irányt mutatja meg neked.

Kevésbé kínzott már a félelem,

szívem taván csitult a rettenet,

a szorongás e sötét éjjelen.

Mint kit jeges tajték a partra vet,

és félve, fuldokolva visszanéz

a nyílt tengerre, mi majd veszte lett,

megfordultam s így voltam látni kész

az utat, mit űzött lelkem eddig megtett

s mire csak úgy léphetsz, ha halni mész.

Aztán, hogy tagjaim kissé megpihentek,

indultam, a kietlen dombra hágva,

hátsóbb lábam feszült a meredeknek.

Mindjárt ott egy párduc termett, oly csába

és könnyűléptű volt e macska-féle,

a foltjaitól tarkállott bundája.

Nem tágított, a léptem is kisérte,

elém állt, csaknem visszafordított

a vadon elhagyatott sűrűjébe.

Lassan pirkadni kezdett, s íme ott

a Nappal annyi csillag kelt fel

ahány társ volt, mikor megmozdított

Isten sok-sok csodát a szeretettel,

úgy hittem, kedvez hát a jószerencse

s a tavasz bennem új reményt vetett el,

hogy elkotródik az a tarka beste,

de rögtön visszatért a rettegésem:

a semmiből egy oroszlán jött szembe.

Úgy tűnt, támad, s közelgett nagy kevélyen,

félelmes volt, ahogy felszegte fejét,

rezgett a lég, éhsége vad hevében.

S farkasszuka jött; láttam, kéjben ég,

soványan, vágytól telve remegett,

miatta sinylődött már annyi nép.

A szorongás facsarta szívemet;

azt hittem az ordas látványa végett:

a csúcsra feljutnom már nem lehet.

Mint kit csak a nyereség vágya éltet,

s egy percben mindent elveszít, majd csak

kesereg, sír, látván a veszteséget;

így aggasztott ez a békétlen fajzat,

majdhogynem visszaszorultam miatta

a sűrűségbe, hol a Nap is hallgat.

Aztán, a sötét mélybe lezuhanva

egy alak tűnt fel, mintha árnyék lenne,

s a hallgatástól gyönge volt a hangja.

„Miserere!”, kérleltem esdekelve,

– mögötte csak a kopár pusztaság volt –

„Akármi vagy, ember vagy árny!”, s felelte:

„Nem árny vagyok, nem ember, bár egykor

az voltam, és szüleim mindketten

lombárdok voltak a szép Mantovából,

hova sub Julio én is születtem,

Rómában éltem jó Augustus alatt,

mikor hittek hazug, rossz istenekben.

Poétaként én zengtem szép szavakat

Anhises jó fiáról, s Trója hőse

a gőgös Ilion vesztekor hogy szaladt.

Mondd hát, mért vágysz a vad, sötét erdőbe? –

hisz téged vár a csúcs, a tiszta hegyen,

a boldogságod oka, eredője.”

– Vergilius?! A szavak féktelen

árjának a forrása tőled ered.”;

feleltem szégyenkezve, félszegen.

– Oh költőm, köztük a legfényesebb

segíts buzgalmamért, én ismerem

betéve, olvastam sok művedet.

Te vagy a kedvenc szerzőm, mesterem,

kitől a szép stílust tanultam, még a

jóhírem is neked köszönhetem.

Rettent e fenevad, a rusnya céda.

Te híres bölcs! Kérlek, hogy nézz e dögre,

s ments meg! Fülemben még dobog a véna.”

– Tenéked más út lett ma kijelölve”;

látván, hogy sírok vígasztalni kezdett.

– Ne marasztaljon a sötétség völgye,

hisz e dög – ami úgy megijesztett –

útját szegi annak, ki erre járna

és gyilkos küzdelemben hoz rá vesztet;

és oly gonoszul álnok ordas pára,

kínozza éhség, bár mindent megevett,

de sohasem lakik jól sóvár vágya.

Majd még sok állattal buján enyeleg,

és párzik újra, míg jön az agár,

hogy rettentő halállal verje meg.

Mert ő aranyat, földet nem zabál,

az étke bölcsesség, szeretet, erény,

magára a nemezek közt talál.

Itáliának üdve lesz e lény,

Euryalus, Turnus, Nisus halált

őérte halt, s a szűz Camilla szegény.

Ő űzi, hajtja minden városon át,

le a setét pokolba egészen,

honnét az ős irigység hozta ránk.

Így érdeked szerint való – úgy vélem –,

hogy elkisérj, s a vezetőd leszek

az örökkévaló helyen. Jer vélem,

és hallod majd, lesz sírás rengeteg,

s majd látod kínjait régmúlt lelkeknek,

kik második végért üvöltenek;

és látod majd, kik örömmel szenvednek

a tűzben égve, szabadulást várva,

hogy térjenek meg a boldog sereghez.

Ha pedig szíved fel, hozzájuk vágyna,

társad lesz egy nálam méltóbb lélek,

hogy énutánam majd utad vigyázza,

mert a mindenható ura az égnek

megbűntetvén az én lázadásom:

így tiltja, hogy a városába lépjek.

A kozmosz ura, székhelye e város,

a mennyben székel, trónusán az égnek,

boldog, akit felemel – oh! – magához.”

Ezután így szóltam: „Költőm, hát kérlek

ama Istenre – kit nem ismerhettél –

a rossztól, és a legrosszabbtól védj meg,

s vezess oda, amit említettél,

hogy Szent Péter kapuját láthassam,

s kiket előbb oly búsnak neveztél.”

Elindult, aztán én követtem lassan.