Pöszméte hever az asztalon,
Eger várának mélyében.
Lövések, sebek a falakon,
ez lesz a menedékem.
Mert kirakott megint az apám,
S, hiába fáradom.
Egy itatott máj aláz,
S, Kiráz a fájdalom.
Már mindenem elvették!
Fojtogató magány.
Hát minek legyek még?
Szomorú talány.
Megettem az Egrest,
te kegyetlen világ!
Eltemet ma Engem,
A Szeretethiány.
4 hozzászólás
Megható, szép verset hoztál, kedves Sikka.
Üdvözöllek itt a Napvilágon! Érezd jól magad nálunk.
Szeretettel
Ida
Köszönöm 🙂
Mivel Eger is szerepel a versben nem hagyhatom szó nélkül:)
Nagyon tetszett versed 🙂
Kellemes időtöltést kívánok köztünk:)
Szeretettel: Zsu
Szomorú, szép a versed.
Szeretettel üdvözöllek:Magdi