Üvegdarabkák közt térdelek,
szememben megtorpan a hajnal,
nézem az összetört képeket,
s keresem Őt hervadó arccal.
Öntudatlanul megremegek,
elvesztettem az igazi Fényt,
ráncos ködbe nyújtom kezemet,
szívem helyén szilárd üresség.
Tenyeremben összeszorítom
rút szilánkok téves játékát,
hogy csontomig tépve hasítson,
s ne érezhessem a hiányát.
Szememből folyik pusztulásom,
én lélek nélkül is szenvedek,
Ő nem láthatja halálom, s hogy
üvegdarabkák közt térdelek.
10 hozzászólás
Szép vers. Tetsztik a vége, de az egész egyben is! Jó! 🙂
Miatta még
mindig szenvedsz,
s ne törj össze még,
hinned kell,
hogy van számodra
társ és segítség.
Nagyon szép és fájdalmas.
Nagyon jó és szép vers…
Hidd el, tudom, mit élsz át!
Jó volt olvasni!Egy élmény volt!
Nagyon tetszik! A keret, meg midaz, ami közötte van. Gratulálok: Colhicum
Megint micsoda képek! Gratulálok a vershez! Nagyon tetszett!
Szia!
Nagyon szép vers, érzem belőle a vergődő lélek kínjait.
Szeretettel: Rozália
Szia!
Szomorú a tény,
De van derűs fény!
Gratulálok!
A.
Köszönöm, hogy olvatátok, és örülök, hogy tetszett ismét, amit írtam.
Kedves Andi!
Elég szomorú képek, s csak remélni tudom, hogy lelked nem mérgezi a fájdalom. Örülök, hogy olvastalak!
Gratulálok: A.
Szia!
Csodaszép fájdalmas vers. Igazi önmarcangoló fájdalom, de nem lélek nélkül való.
Maristi