Rángó drótok
a végtagok felett,
ezerszer ismételt,
lelketlen mozdulatok.
A létezés saját
maga körül táncol,
a szálakat mozgató kéz
unalmában
önmagán röhög
az aranyszavak
idővesztett
erdejében,
átszúrt életekből
kovácsolt láthatatlan
rácsok között.
2 hozzászólás
Nagyon dekadens vagy, ezt szinte minden versedből meg lehet állapítani. A versed viszont nagyon jó. Csak éppen semmi távlatot nem ad.
Üdv: Colhicum
Jó a vers, nekem tetszik