hegynek fel, völgynek le, de én mentem meg nem álltam.
Aztán valami pusztaságot láttam, amott egy sötét erdőt
majd egy fáradt vándort nagy kalappal, épp arra tekergőt.
Közelembe érve kalapját levette, én a sors vagyok mondta
tétován zsebébe nyúlva, múltam foszlányait lábam elé dobta.
Nesze!-mondta válogass! vérző sebeidre ez öltsön varrt!
Hamar állt odébb, mögötte a sötétség súlyos vihart kavart.
Kapkodtam a levegőt, inkább vérezzek el örökre tűnjek én
szemem eltakarva, vakon álltam emlékképeim fakó tetején.
Tovább szeltem az utam, hol még soha nem jártam vitt a láb
menekültem volna, de jelenem mint ólom bokámra szállt.
Hát nem lesz vége pokoli sétámnak? Sosem ér tetten a reggel…
Kérlek rázz fel nap álmomból! Mikor tested fáradtan felkel!
6 hozzászólás
Szia Kriszta!
Érdekes gondolatokat írtál ki magadból! Határozottan tetszett versed!
Szeretettel: Falevél
Szia Kriszti!
Tetszett ez a vers, bár egy kicsit elütöttek a stílusjegyek a megszokotól. Sokkal erősebbek a sorokban érezhető hangulat lökések, testes ez a vers, az eddig megszokott selymesekhez képest. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szerkesztett vagy jó, hanem kicsit más, mint a megszokott. Sok költőnél, sőt inkább költőnőnél hiba, hogy nem tudnak ilyen verset írni. Nagyon tetszett. Az értékelésem remélem érthető. 🙂
Üdv: Metal Koala
Szia!
Tetszik a versed, szép!
Szeretettel: Rozália
Köszönöm nektek.Jól esett, hogy olvastatok.
Szeretettel:Kriszti
Boldog karácsonyt, és sikeres alkotást kívánok az új esztendőre!
Szeretettel: Noémi
Hú, köszönöm.Nagyon megkésve, de köszönöm a jókívánságot, és azt, hogy olvastál.Szeretettel:Kriszti