Rege az Öregségről

Megszületünk, egy, kettő, három, négy,
Tíz, tizenegy, majd ráeszmélsz tizennégy.
Még nem tudod, az évek mily gyorsan múlnak,
S lám máris betöltötted a huszadikat!

Úgy hiszed, mikor munkába állsz: előtted az élet,
Megélsz száz csodát, szerelmet, megannyi szépet,
Az évek meg csak telnek, gyermekeid megszületnek,
Felcseperednek, s mint a madarak a fészkükből: kirepülnek.

Egy reggel aztán azt látod, hajadba ősz szálak vegyülnek,
S a lányok egyre ritkábban felejtik rajtad mosolygó szemüket.
Egyszer aztán rájössz, nem sétálhatsz már többé a vízparton,
Gyengéd szerelemmel fogva a kezüket, míg jön az alkony.

Szomorúság önti el vénülő szívedet,
Immár elszáguldott veled is az élet.
Eljött hozzád is az alkony, az életed alkonya,
Az élet pislákolni kezd benned, mielőtt végleg kihunyna.

Öregedő szíved tán még fel-fellobban egyszer-kétszer,
Szemedből még az élet sugárzik, de már csak tört fénnyel,
Az évek gyorsulva telnek, lábaid egyre lassabban visznek,
S ahogy egyre jobban telnek, vágyaid mind sorra eltűnnek.

Egy kettő, három, négy, rádöbbensz társad lett az öregség,
Ajtódon majd kopogtat néhány, majd egyre több betegség.
Kérdezed: Megfásult szíved megnyugvást hogyan találhat?
Lelkedet lassan, lopva, araszolva kikezdi majd a bánat.

Egyszer egy nap, hogy szinte majd észre sem veszed,
A halál nyit rád ajtót, időd letelt: hát eljött érted.