Régi történet

Ablakpárkányomra leült egy varjú,
öreg volt és éjfekete.
Tűnődve néztem vén, kiszolgált testét.
Vajon milyen szél repítette ide?

Felemelte fejét és kopogtatott,
az ablaküveg remegett,
odaléptem hozzá durcán, s kíváncsin.
Csőre lomhán szólásra emelkedett:

„Gyere velem Kedves, tanítlak Téged,
hogy repülhetsz innen tova!
Gyere velem Kedves, repüljünk messze!”
Ekképp szólott az egek vén vándora.

„Jaj öreg bolond! Hess az ablakomból!
Eljárt feletted az idő!
Szárnyad nem a régi, tollad kihullott,
Várhatod, lesheted amíg kinő!”

Csőrét lógatva elrepült a beste,
de másnap este visszajött.
Megint elzavartam, ám harmadnapra
ott ült a párkányon két cserép között.

„Gyere velem, kérlek, hidd tudsz repülni,
A végtelen ég vár téged!
„Na, jó megyek!” – mondtam. (kicsit mérgesen)
„Lassan szállj előttem, és én nézlek!”

Bizony azóta tudok már repülni,
(nem úgy, mint egy sas vagy sólyom)
csak egy öreg, rozzant varjúként szállok,
amikor éppen nincsen semmi dolgom.

Mondtam is a fekete madárnak,
mért csak ennyire tanított,
de ő nem nyitotta szólásra csőrét
elégedetten, s csöndesen mosolygott.

„Ó te beképzelt, rém! Fekete állat!”
S elkaptam a tollazatát,
nem szólt egyetlen egy árva szót sem,
amikor kitekertem vén nyakát.