Végső perceid nekem adtad,
Mégis kezeimet tördelem kétségek közt.
Arcon csapott az ördög, s most vonyítok,
Mert hiányod gúzsba köti égett kínomat.
Pulzusod lassult, már nem üti élt időd,
Fülemben ott dobol a halál, elűzettünk
Világunk végire, ahol az utolsó szikra
Pattan a semmibe. S ahol a pillanat óriássá nő
Túl az égig érő fák csúcsán, oda támasztva
Szent lajtorján, mégy fel, lassan agonizálva.
Szád sem nyitod már búcsúzásra…
– Kérlek, várj!
Hadd nekem, hogy állhatatos hitvesedként
Elkísérjelek, s legalább utoljára
Sirathassam, azt a percet, azt az órát,
Amikor itt hagytad végleg lángtestedet.
[IG_KITOLT]
9 hozzászólás
Szép, fájdalmas búcsúvers…ide úgy érzem a téma miatt nem írhatok többet…a verset “megszentelte” a halál…
Köszönöm Arthemis.
Meghatott a versed, amit mély szomorúság hatja át. Ha valakit nagy bánat ér, talán segít valamennyire, ha elmondja, vagy mint Te, leírja bánatát. Együttérzek Veled.
Köszönöm Kata 🙂
Gyönyörű a búcsú versed… Bár olvastam már töbször… de mindig felkavar.
Köszönöm Barna.
Címe fogott meg leginkább, dallamos, mégis valami szigorú erő hatja át, pláne miután elolvastam. Nagyon tetszett!
Igen! Rekviem. Az. Nem több, nem kevesebb. Eléri a célját. Nyersen belém mar.
🙂
Szia!
Pocsék az érzés, nagyon jól megfogalmaztad!
Nagyon tetszett, gratulálok!
Szeretettel: Kankalin