Várhattuk volna, de nem tettük.
Így váratlanul érkezett.
Lába még alig érintette a helyet,
máris fogta kezét, és
indultak tovább…
Üres lett a szívünk, egészen üres.
Láthatatlan szivárványon szökkentek
tova mit sem törődve velünk.
Ők szálltak, mi süllyedtünk.
Az mondják fekete, de én tudom,
hogy fehér. Gonosz az aki megszabadít?
Vagy jó, és örök? –
A válaszra egyszer mindenki rátalál.
Néma, és el nem mondható.
Néha látom őket, ahogy kacagva
búcsút intenek felénk.
Ősz tincseik egymásba fonódnak.
Fekete tincseink szerte ágaznak,
és indulunk tovább, még itt.
Várhatnánk őt, de nem tesszük,
így majd váratlanul érkezik.
Megfogva valamelyikünk kezét,
szökell tovább az örökkévalóság felé.
2 hozzászólás
Örök kérdés, véget vet a szenvedésnek, vagy elrabolja váratlanul a szépet és jót. Mindenki maga tudja csak eldönteni, ha rá kerül a sor… Szépen írtál erről, tetszett.
Kedves Irén! Az elmúlt öt év, öt kedves szerettem ragadta el….
Nemrég elveszítettem drága, szeretett nagymamámat. Még nem sikerült róla írni.
Köszönöm, hogy elolvastad, ez volt a legelső búcsúversem.
Barátsággal: Mónika