Nem tudom bírni fogod-e,
Az önmagammal vívott végtelen csatákat,
Megvédsz-e fekete démonaimtól,
Vagy attól, ki üres szóval bánthat.
És tudni fogod-e,
Hogy vérző vénámra csók kell,
Nem kötszer,
Kezeimet, ne gyűrűvel, igaz szavakkal kösd meg.
És tűröd-e majd, a selyemkendő
szorítását gyönge csuklódon,
Míg én esztelen vággyal,
Forró hátadat karmolom,
Nem tudom…
Ne szólj meg bolondságaimért,
Hiszen örök gyermek vagyok,
Bújok mint szelíd dög,
De lélekben messzire szaladok.
Nem tudom viselnéd-e,
Lelkem-testem minden apró rezdülését,
Tűrnéd játékom, a szavakkal,
De mégsem tudom szeretnél-e,
Ha szívemet adnám. Remegve. Alázattal.
4 hozzászólás
Kedves Dominika!
Micsoda ismerős érzések. Kétségek tömkelege. Kérdések, amikre nem vár az ember választ. Azt hiszem, hogy a szerelem már csak ilyen. Felvetülnek az emberben bizonyos gondolatok, amik bizonytalanságot okozva tépően maróak.
Üdvözlettel: Szilvi
Igen, Kedves Szilvi.
A szerelem az egy megfejthetetlen rejtély.:)
Kedves Dominika!
Nagyon szépen írsz az érzelmeidről. Ha úgy tetszik "alázattal" telve! Remélni tudom csak, hogy "nyitott kapukat" döngetsz…. értékes mély érzelemmel teli lány vagy, megérdemled a legjobbat….
Szertettel: Rudy
Kedves Rudy! Merem én is remélni, hogy megérdemlem számomra a legjobbat és meg is bírom tartani.:))