Honnan kezdjem azt, mit elmesélnék?
Gyermekek voltunk tegnap még, tudod.
S ma semmivé tett minket a vénség.
Reggel majd, – figyelsz? – a kásád meghagyod.
S úgy leszel ember ráncaid alatt,
Ha senki sem lát, csak az ablakok,
Mint étel a nyál, mi kanálra tapadt,
Ízetlen, fehér szemcsékben ragyog.
És dadoghatod, hogy sok lenne mind
A tányérokban felkavart világ,
De minden atom kéri benn a kínt,
Mert élő hús csak az lehet, ki rág.
És remélheted, hogy nem vagy magad,
Te háborút és békét állt viasz.
Hiába szórod, tiszta átkodat,
A föld fülében tárcsahang maradsz.
És tudod, tudod, mert voltál fogoly,
Falak közt se más, mint botra dőlve,
Nem egy betegség kell, hogy megromolj…
….S nem lehet szólni soha előre!
2006. november 14.
3 hozzászólás
Szeretem a verseidet. Mert úgy írsz, ahogy, és azt mondod, amit.
Köszönöm. De hidd el, ez kölcsönös!
Csatlakozom mindkét oldal rajongói táborához! Nagyon szeretem a verseiteket, kedves Netelka és Misi, jó, hogy itt vagytok az oldalon, mert a minőséget képviselitek a szememben, számomra ez az igazi, a “klasszikus” irodalom, közelebbről A VERS.