Jajveszékelnek
a fák
pengeélű levelükkel
hasítják a szelet
reszket az éjszaka
összezsugorodnak
a házak
az ajtók mögött
bolyongó lábnyomok
nyikorgó csendjében
falak hullajtják
monoton könnyeik
festmények torzult arca lebeg
a padló fölött
és a csótány rágta
sóhajokban pislogó
szekrények
elfelejtik
tölgyillatuk
reszket az éjszaka
– csak
az Isten tudja
meddig
14 hozzászólás
Tulajdonképpen már az első olvasás közben biztossá vált, hogy újra el kell olvasni e verset. Érdekes, kemény, mondhatni "zűrös" képek teszik egyedivé alkotásod!
üdv
leslie
köszönöm figyelmed!
Lassan kell olvasni, megtalálva a hangsúlyt…és akkor kitárul a csoda, olyan képekben amit csak te tudsz. Nekem nagyon bejön!
Grat. oroszlán
örülök és köszönöm!
Szia Andy!
Képeiben erőteljesebb, élesebb az előzőektől-tán ez fogott meg-, de ugyanúgy érzem a kiszámíthatatlanságot, nem tudni, mi lesz a következő sorban, oszt a végén mégis összeáll.
Szóval jó…ja, és a modern hangütés ellenére éreztem benne egy kis ódon hangulatot. 🙂
Üdv: Cal
talán a tölgyfaillat miatt is :)) köszi!
Reszkettem én is Andy, átüt a sorokon az érzelem. Elvarázsoltál újra! Üdv: én
köszönöm szépen!
Wow! Ez nagyon tetszett! Varázslatos vers!
Gratulálok hozzá!
Üdv.: Phoenix
köszönöm szépen!
Kedves Andy!
Egy szürrealisa költemény sikeredett neked ebből a néhány mondatból. Magukért beszélő sorok, hallottam az éjszaka fogainak koccanását ahogy reszket. Üdvözlettel: Szilvi
köszönöm figyelmedet!
Nem tudni, hogy mi lesz a következő gondolat a következő sorban.
Fantasztikus, egyedi hangú. Nagyon tetszik.
köszönöm szépen!