Akkor
Akkor
már volt székünk
és volt asztalunk
egzisztenciális vágy
tombolt bennünk
megmutatni
bár mi sem tudtuk még pontosan
hová tartozunk
az út szélén guggoló
bokroktól vártuk tán hogy mutassanak
irányt
mert hasztalan szálltunk
a tájak közt mint két eltévedt sirály
vajúdtunk csupán
a holnapok
távoli csillag fényein
egymásba vakulva
kerestük
elrejtett szép kincseink
ablakunk kitártuk
hadd távozzon el
a múlt
ágyban megfogant
gyermekeinknek
tapostuk az ösvényt
valahogy mindig alakult
lám kifakulnak lassan körülöttünk már
a vad mezők vérpipacs szirmai
bár színük még megigéz tavasszal
őszre már minden fakóvá alakul
a bizonyítási vágy ma
már lassan
minket is felemészt
égbe küldött sóhajunk
nem más csak vasat is emésztő
penész
homlokunk mély ráncaiban
elvesztünk már
valahol
előítéletektől vert arcunk
végtelen alagút.
Rigó Tibor: 1961
Damals
Damals schon
hatten wir einen Stuhl
und auch einen Tisch
existentielles Verlangen
tobte in uns
um zu zeigen
obwohl wir wussten es noch nicht genau
wo wir gehören
am Straßenrand kauernden
Gebüsch warteten wir darauf, dass sie uns zeigen
die Richtung
weil wir vergebens flogen
zwischen den Landschaften wie zwei verlorene Möwen
wir hatten gerade Wehen
von den Morgen
auf den Lichtern den fernen Sternen
blind füreinander
und gesucht
unsere schönen verborgenen Schätze
öffneten unser Fenster
liesen ihn gehen
der Vergangenheit
im Bett gezeugte
an unsere Kinder
wir treten den Weg
irgendwie es immer gestaltet
verblassen langsam um uns herum
die Mohnblumen der wilden Felder
obwohl mich ihre Farbe auch im Frühling immer noch verzaubert
im Herbst wird alles so falb
der Wunsch, es heute zu beweisen
und langsam
frisst es uns auch auf
unser zum Himmel geschickte Seufzer
war nichts anderes als Eisenverdauungen
Schimmel
in den tiefen Falten unserer Stirn
wir haben bereits verloren
irgendwo
unsere von Vorurteilen gezeichnete Gesichter
ist ein endloser Tunnel.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
1 hozzászólás
Kedves Tóni!
A Rigótól megszokott szomorú, lehangoló sorok.
Van egy olyan mondás, hogy egyesek bevonzzák maguknak azt, amit folyton hangoztatnak. Egy életerős férfi bárhol megállhatja a helyét. Az édesapám árva volt, a első világháborúban született, a másodikban fogantam, majd született – 48-ban – egy testvérem is, de ő soha nem adta fel, minden munkát elvégzett, ha kellett vidékre utazott azért, hogy a családjáról gondoskodni tudjon. Sajnos, én is mindig meghatódtam a “szerencsétlen” sorsú embereken, akiknek aztán az áldozata lettem. Nőként is helyt álltam, tanultam, dolgoztam, plusz munkát vállaltam és felneveltem három gyermeket. Háborúban nehéz, de békében semmi sem lehetetlen.
Szeretettel: Rita 🙂
Szeretettel: Rita 🙂