|
Robert Gernhardt: Der Insistierende
Ja – nehmense nur mal die Linde.
Großes Blatt, kleine Blüte. Ich finde,
die blüht zwar nur kurz, doch besessen,
da könnse das Blatt glatt vergessen.
Na klar. Ohne Blatt keine Blüte.
Ich rede nur so in die Tüte.
Und weiß auch: Ein jegliches Glänzen
hält sich natürlich in Grenzen.
Und doch ist das Blühen das Wahre.
Das Blatt ist – na, noch nicht ganz Bahre,
doch schon hart am Rand jeder Reife,
auf die ich verdammt noch mal pfeife.
Ach kommse mir nicht mit der Nummer,
Leben sei Freude und Kummer.
Erzählense das Ihrem Kinde.
Nein – nehmense nur mal die Linde…
|
Robert Gernhardt: Kitartó érvelés
Hát – vegyük például a hársat.
Nagy levél, és kicsi a virágzat.
Röviden virul, de eget verő,
a levél meg simán felejthető.
Világos. Nincs levél, nincs virág.
Nem jó, ha emiatt Ön is berág.
Tudom én: Rövid a tündökölés,
és nem lesz belőle üdvözülés.
Mégis a virág maga a csoda.
Levéltől azért nem vagyok oda,
mert az már a teltség olyan foka,
amivel tele az ember bugyora.
Persze, most Maga megint csak áltat,
hogy az élet az öröm és bánat.
Másnak meséljen ilyen dumákat.
Mert – vegyük példának csak a hársat…
(fordította: Tauber Ferenc)
|
5 hozzászólás
Kedves Feri!
Nem igazán értem, hogy mit akart ezzel a költő kifejezni. Egyébként az egyik kedvenc fám épp a hárs. Nekem nagyon tetszik a lombkoronája is, a virága pedig nemcsak illatos, hanem hasznos gyógynövény is.
Szeretettel: Rita 🙂
Na igen, de a levél az semmi, a virág, az igen! Vegyük például csak a hársat… ?
Kedves Feri!
Nekem erről más a véleményem. Szerintem a falevelek nagyon fontosak, azok adják az árnyat.
Szeretettel: Rita 🙂
Nem én mondom, hanem Robert Gernhardt:
“Igen, de vegyük csak példának a hársat…”
Kedves Feri!
Rendben. Köszönöm a türelmed.
Szeretettel: Rita 🙂