Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.
Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.
Robinson se lehetett jobban árva,
mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.
2006. május 24.
2 hozzászólás
Találó.Csodálkozom hogy eddig nem szóltak hozzá.GRT.Z.
Egyik kedvencem. Örülök, hogy te ráleltél. Az értékelésednek meg pláne. Köszönöm!