Olykor úgy érzem, már több száz éve alszom,
ajtómon az idő rút körme kaparász.
Banyaláz verte, régvolt királykisasszony
vagyok – elkopott, színe vesztett kanavász.
A magány mellém bújik, bús árvagyerek,
„gyere no, elférsz mellettem századokig”.
S ti mind, rokon lelkek társasága, gyertek,
bennem múlt világok reménye álmodik.
6 hozzászólás
Hí, ez nagyon jó! Mi mást mondhatnék.
Köszönöm szépen!
E.
Tetszett a vers, főként mert ugyan szerintem túlzóan önkritikus, mégis azt a hangulatot, amibe bevon, ezekkel az eszközökkel remekül éri el. A másodki szakasz nyitása kegyetlenül erős, a záró sorokban pedig a nosztalgia fénye csillan belülről, mindenen átsütőn. Röviden, de szép ívvel húz bennem a történet, tetszik, ahogy elsétál a zárással a vers, még ha "rokon lélekként" maga mellé is int az utolsó előtti sorban. Rímeidet, versed fegyelmezett szerkezetét továbbra is (mint minden eddiginél) nagyon kedvelem, nekem nagy példa Netelka. Örömmel olvastalak.
aLéb
Kedves aLéb, számomra volt öröm egy ilyen értékelést olvasni 🙂 Köszönöm!
Kedves Netelka!
Az ironikus hangulat miatt tetszett igazán! Jók a hasonlataid is, a megszólítás is nagyon jól el van helyezve a versben! Gratulálok! Üdvözlettel: Szilvi
Nagyon köszönöm, kedves Szilvi!
Erika