Sajdul a szívem

Sokszor sajdul a szívem mostanába',
elég, ha ránézek anyám ablakára,
elég, ha megnézem régi iskolám,
s emlékszem, hol snurroztunk sárga falán.
Megsajdul folyton, ha turbékol vadgalamb,
vagy eszembe jut egy gyermekkori kaland,
amikor kicsinyen tanítottak írni,
vagy mikor először hallottalak sírni.

Ó, messze letünt már, s be kár, hogy vége,
amikor felhőket kacagtunk az égre,
amikor indiánost játszottunk a parkban,
hősként rohangásztunk barnuló avarban.
Emlékszem, hogy nézett kis fekete kutyám,
hűséges pajtás volt, s minden délután
eljött velem a térre gesztenyét szedni,
s aztán a fél falut együtt bejárni.

Akkortájt az ősz még nem jelentett sokat,
csak parkokban játszó víg iskolásokat,
manapság már több lett az ősz sokkal nekem,
mert lassan rájöttem, hogy véges életem.
Érzem karácsonyok fenyőillatát,
szánkózás, hógolyó, friss hó, s tél szagát,
bámulok csendben a messze gyermekkorba,
minden szép múlandó és lehull a porba.

Sokszor sajdul a szívem mostanába',
elég, ha ránézek anyám ablakára,
elég belenézni néha a tükörbe,
s az idő néz vissza, amint jár körbe.
A természet örök körforgása létünk,
s már indulunk is ki, még épp hogy beléptünk,
volt az életünkben néhány szép szerelem,
köszönöm, hogy jöttél, s hogy itt voltál velem.