Lassan osonnak mellettem az emberek!
Mint alattomos,
alvilágból kikelt sunyítók,
akiknek bűneik vannak;
önmagukban mindig felbuknak,
akár a bukfencező fény tükörcseppjei!
Mintha ragadós sejtplazma lenne a lét!
Figyelem önmagamban az elkoptatott,
hasztalan szívdobbanásokat;
a fegyelem a távolsággal küszködik,
s naponta új feladatok
megoldása elé állít!
Hangok orkán-hullámai között
összemosódnak a kimunkált percek!
Hazugok csalafinta keze
felrobbantja a további lehetőségeket!
Flegma, közönyösített tespedés
uralkodik az éberebb szellmekben is,
mert az értelmem győz,
a trendi bunkóság,
megszűnhet minden önismeret,
ha a személyiség nem táplálhatja
önálló gondolatait!
Agyonplaszikáztatott lárva-arcok
álarcán kevés az önkritika,
legyőzött akarat fetreng,
mint hitehagyott az utcasarkon!
Sokan önpusztító pályán mozognak,
miközben a biztos karrier
is tiszavirágéletű!
Fehér-szivacsos sivatag
a kiüresedett agy, extasyval
feltúrbózott látomás!
A látó szem is fehér tű homokja;
sötétben menetel!
Áruló csillagok kacsintgatnak felém
is, e mostani, prostituált világ
árulásából patakzva hull le a smink!
Mostanság vajon az anélkül
önzetlenség is kívánatos?!
Ha a lelkiismeret haldoklik,
önmagát erőszakolja meg az ember,
s minden testben egy újabb boldogság
menedékéért könyörög!
Az arc csupán törött tükrök
igazságaiban mérheti önmagán
is bevallani, mennyit érhetett
az élet rosta-mérlegén!
Kisajátított minden
ajándékba kapott simogatást!