Ördögsuhanc, ki poklától fanyalog,
a mennybe vágyik, a magasságba.
Ladikja teknő, tengere fagyott,
jogara tajték, tűz a palástja.
A hársfák alatt egyedül andalog.
Tébolyát támasztja mankójára,
kishitűen járkál, nem beszél, dadog,
önző magányát pocskondiázza.
A fényben darabokra hull szét minden,
mint egy sikoly – távol a hegygerincen,
vagy mint tornyok tetejéről a hold.
Vad nevetése maga az őrület,
bűneivel szított lázadó tüzet,
forró csókja, szerelemtől bolond.
1 hozzászólás
Kedves Ágnes!
Nehéz témát választottál. Valahogy nem tudtam eldönteni, hogy egy festményéről írsz vagy az életéről. Rejtélyes vers ez benne az izgalmas nekem.
Szeretettel: Ági