Sáridő

Csak mennek a fénytelen évek.
Úgy kúszik hétre a hét
mint sárcseppek épületének
falát ha folyja köréd
az ujjaidról csepegő perc,
s míg kővé szárad a sár
csak guggolsz, és mozdulni sem mersz,
nem is kell, senkise vár.

Csepp mint csepp, épül a várad
emlékeidbe falaz
kint reked öröm, utálat
bár bent ez a csend ugyanaz,

és féled a kikelet-ének
harsogó záporait
és féled az őszi levélnek
szőnyegét, hogy beterít,
és retteged, hogyha a hó hull
elaltat végleg a fagy,
cseppre csepp, csendre csikordul,
oly mindegy, senkise vagy.

Míg gyűrődsz csak, önmagad árnyán
féled, falad nem elég,
feletted elhúz a szivárvány,
és lassan bezárul az ég.