Sírva száll a hinta az éjben,
ordít belőlem tükörképem
és egy elcsomagolt fájdalom.
Már semmi sem lesz olyan, mint rég,
a Dunapart is egy omladék,
mert elvesztette gyermekkorom.
Ronggyá tettek a gonosz évek
engem és egy mosolygós képet,
amin a csókjaim nyugodtak.
Felszakított sebhely a létem,
mert minden bűnömre emlékszem,
amit elkövettem ellened.
Érzem, nézel, pedig nem vagy itt,
léptem alatt zokog a kavics,
mert az érzés bennünk ugyanaz…
11 hozzászólás
Kedves Andika, szép emlékezés, talán egy kicsit szomorú, de tetszett.
Üdv: József
Kedves Szhemi! Igen, szomorúra sikerült, de az állapotom még rosszabb volt. 🙁 De most már jobban vagyok, köszönöm, hogy olvastad.
Szép, érzelmes vers, nagyon tetszik!
Üdvözlettel: én
Fájdalomtól sebzett lelket ábrázol a versed, nagyon szép.
Rozália
Fájdalmad nagyon szépen leírtad.
S ha bennetek az érzés az ugyanaz,
Talán egyszer sebetek is begyógyulhat…
Azt hiszem, erre mondják azt, hogy soha. Nem tudok megbocsátani magamnak és ő sem magának, 14 év után sem. Ez már szerintem így marad.. Köszönöm a véleményed.
Kedves Rozália és Bödön! Nagyon köszönöm, és örülök, hogy tetszett a vers.
Kedves Andika!
Versed nagyon kifejező, mérhetetlen fájdalomról tanúskodik (ez a legszebb kép nekem:"léptem alatt zokog a kavics")… Ilyenkor nincs más, tovább kell lépni, a jót megőrizni, a rosszat elfeledni:) Persze tudom, mondani könnyű…
Üdv: Borostyán
Megérintett a versed…nagyszerű vers!
gratulálok: András
Gratulálok nagyon szépre sikerült!
Köszönöm kedves Borostyán, András és Londonman! 🙂