Sem panasz, sem dicséret,
ahogy a tavasz éltet…
Fény levélen, szemekben,
fenn a hegyen, idelenn.
Dicsérhetném az időt,
amint vágytam ezelőtt,
csűrtem-csavartam a szót:
rég eltűnt a téli folt.
Nem lehet hát bánatom:
nap sugarát úgy iszom,
mint más pincék nedűjét,
s ettől szép a kert, a rét.
De a szívem panaszos,
néha késik, rendje torz,
rosszalkodik, mint diák,
ha unja az iskolát.
Hevesebben verhetne
kacér arcot figyelve.
Teszi is, de úgy kileng,
mint az inga…elmereng
múlton, jövőn, jelenen,
nehéz évtizedeken.
Miért nem üt örömmel,
mikor emlékképre lel,
első csókra,álmokra,
frissebb vért átpumpálva
kamrákba és erekbe,
madárszárnyként verdesve?!
De szép is volt:orgonát
csentünk s tettünk májusfát
kedvesünk kapujába,
virágot a hajába!
Elmúlt, csak szívemben él,
amely már másként zenél,
nem dübörög a vágya,
EKG a kottája.
Sebaj, ha nem ifjú dob,
öreg hegedűként zsong,
majd mint kis méh döngicsél,
ha virágkehelyhez ér,
minden érzést befogad,
őrizve az álmokat,
melyben mama visszatér,
s mézízű nyarat remél !