Te ismered az összes arcomat.
A fáradtat, ami önmagába ég be,
A szelídet, ami belenéz az égbe,
A búsat, ami tűz, mint az alkonyat,
A derűt, ami villanásra késztet,
És veled nevet a száj, az íny, a fog,
A haragot, ami dühösen nyafog,
Ha belém marja magát a végzet.
Ismered a csendem, a hallgatásom,
Ismered te a hangom, nevetésem,
S ha a szem sír, de a szava mégsem
Bánat, a kínt én mélyre ásom,
Mert ismered te minden arcomat,
A fáradtat, ami beleég önmagába,
És csak néz a maszk a semmi semmibe
11 hozzászólás
Nem semmi! 😀 Az első két versszak belső rímein jót mosolyogtam, annyira ötletes. :))
Köszönöm!
Igen, a szép rímek mindig elégedettséggel töltenek el, hogy: na végre valaki, aki tudja, mi az a rím, és nem csak úgy leveti a sorokat… Öt!
Jó vers, szép sorokkal, tetszik. A végén nekem hiányzik egy kis lezárás…
Köszönöm a véleményt! Érdekelne, hogy ha lenne pont a végén, vajon lezártnak éreznéd-e.
Miléna
Nem. Egy lezáró gondolattal, sorral érezném annak, kedves Miléna.
Érzem 🙂 Mindenesetre én akkor is így zártam le. Csak kíváncsiságból, mit írnál a végére?
A szelídet, mely fájdalomtól kába
vagy: A tétovát, mely hiányodtól árva, vagy:s hunyt szemmel vágyik kitárulkozásra
Az utolsó sort hagynám, az jó helyen van, ezt tenném eléje.
Persze ez csak játék, hiszen nem tudom, mit akarnál kifejezni, nem ismerem a helyzetet…
Tetszenek az ötleteid, főleg az utolsó kettő, de nem akartam ennél többet elmondani. A kulcs úgyis az utolsó sor, és nem véletlenül törtem meg az egészet az utolsó versszakkal 🙂
Tetszik nekem ez a vers nagyon.Bevallom a rímeket nem néztem, de a vers témája
nagyon jó.
Léna
Köszönöm szépen! 🙂
Miléna