A magány fellege kavarog felettem;
üldöz a semmibe, ereje kegyetlen.
Hátam mögé nézek, de már nem látok mást,
csak hurrikán okozta fájó pusztulást.
Elsorvad az erdő és megfakul a táj,
sanyargat az orkán, a lelkem vele fáj.
A magány vihara szakadékba sodor,
látom a világot, de nem vagyok sehol.
Sehol vagyok, semmi, és semmikor élek,
senkivel semmiről sehogyan beszélek;
egymásra találunk, együtt leszünk Senkik,
eldobhatunk mindent, mert nem maradt semmink.
Most hogy egyek vagyunk, Valakivé válunk,
tomboló viharban Magunkra találunk.
Bár sorvad az erdő és megfakul a táj,
még pusztít az orkán, de az élet nem fáj,
szenvedély hullámán táncol minden vágyunk,
nem látjuk a Földet, van saját világunk.
2 hozzászólás
Nagyon érdekes kép: a semmiben egymásra találni, és senkiből mindenné válni ott, ahol semmi nincs! És a vers is tetszik. Egyedi. Különleges. Üdv: én
Kedves Bödön avagy "én"!
Eddig érleltem magamban a választ. 🙂 Esetleg mostanra értem meg én magam rá? Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást, megpróbálok újra aktív lenni ennyi idő után, és leporolom az írásaimat, hogy méltó lehessek a tagságomhoz! Üdvözlettel: Estelle