Séta a létezéssel

Az Élet útjának mondjuk a felén
– észre se vesszük -,
önvallatón, akár egy esküdtszék előtt
ránk-sötétül sűrű,
iszamosan a bizonytalanság, a kétség;
vajon példásan,
értékesen életük-e eddigi életünk?!
Egyszerre mindenki rémülettel
már megérzi:
felnőtt a még mindig vacogó,
mégis kíváncsi gyermek,
aki eddig mesék országában éldegélt.

Felnőtt?! Ugyan dehogy!
S már az is egészen eldőlt,
hogy sosem bonthatja szét
megélt varázslatainak titkos szövetét,
mely immár gazdag sejtjeibe ivódott.

Görbe tükör előtt áll,
melyben torz-grimaszt
mutat neki egy másik,
talán őszintébb Énke,
vagy épp Esti Kornél,
s míg az éjjeli álmodásban
lelkében foltos, pikkelyes szörnyek
járkálnak egy-egy vezérlő szent Csillagot
felgyújtnak szerettei,
hogy újra merje vállalni
a Lét kockázatát,
hátha ezzel is eljuthat,
akár egy lelkes utazó
a kozmoszi csillagokhoz.

Az ember bensőbb lelkében
még ott bújkál egy
személyre szabott genezis,
nyughatatlan bolyongó
Odüsszeuszi hajlam,
mely folyamatosan átírja
nem csupán a játékszabályokat,
– de magát az utazás egészét is.
Hogy nem az számítana,
hová, merre megyünk?
Hanem, hogy miért is megyünk oda?!

Agyak vezetékein milliárd diódával
végig sistereg a Heuréka-fondorlat;
Életedben lettél gazdagabb,
nem felszínes
semmitmondó külsőségekben.
Mégis miért fojtogatja egyre őt
a kibírhatatlan türelmetlenség
belesűríteni hatvan kemény
évbe a Mindenség magvait?!

– Holdtalan sötétben jó volna
az érintés megváltó hatalma,
mely begyógyítaná a szíven esett
stigma-lyukas sebeket.
S míg az ember életének
végére elér ismét hisztizős,
hasfájós csecsemővé változik,
akit dédelgetni, gondozni kell,
aki – félő -, önmagáról sem igen tudott…