Sikátor a lelke

Sikátor a lelke, kongnak benne
keze téglafal, hogy visszaverje
Egyedül, mint ősznek bús padjai
összeölelkeznek unt karjai

tegnap…

Gördülő kerék fogja fel hangját
olajban füröszti festett partját
könnyek pergetik kirakott arcát
a vakulásba szorítják balját.

Torkát metszik egy szakadt hajnalon
reccsen tört gerince a kavicson
és remeg és rezdül képek láttán
sorsokat nyög a végzete bálján.

Ronggyal itatja fel kín önmagát
ellenfélként tartja nyílt oldalát
térre támolyog, hűs vizét issza
galambokra mordul, azok vissza.

ma…

Soványan délibábokhoz tapad
napokon át álmatlanul halad
tépi a tápláló napsugarat
vele dobálja az utasokat.

Kiált. Többnek lenni, többnek lenni!
Magát összetörve elföldelni
és zengni, zengni eldobott dobként
lelkébe zárva a taktust tokként.

A kimért passiót elszenvedni
hangzatos szólamot kilehelni
butaságot kőbe belevésni
meséket róla sorra regélni.

holnap…

És nem tudna nyugodni, nyugodni
az „isten” nem tudna meghalni!?
– De megült porrá lesz a por fia
ki úgy felvágott hős tollaira. –

Sikátor a lelke, kongnak benne
keze téglafal, hogy visszaverje
Egyedül, mint ősznek bús padjai
összeölelkeznek unt karjai