Síri gondolatok

Az út végtelen hosszúnak tűnik,
mégis röpke pillanat alatt véget ér.
Nem tudjuk, melyik az utolsó lépés,
mikor dobban utolsót a szív,
ha angyalok csábos éneke hív.

Egy új világ, egy ismeretlen,
talán fényes, talán éjfekete…
Vagy olyan, milyet soha nem akartunk:
ködfátyolos, zord, hideg.
Sírva támadnánk fel, de minek!

Nézni azokat, kik körbeállják sírodat,
szólni: „Ne sírjatok, hisz aki itt fekszik,
csak egy idegen, nem ismerhetitek!”?
Szívébe nem láttatok, mikor fájt s vért könnyezett!
Csak a halál igazságos, hogy nem kegyelmezett?

Az az út lesz a leghosszabb, s a lélek bejárja,
bolyong majd magányosan, ahogy mindig is tette,
ég és föld között, csillagokban remegve,
mellette roncs lelkek suhannak a szürke semmibe,
s az úton menni kell, nincs állomás, hol megpihenne.

Álmaid képei vezetnek majd, mint délibáb,
hisz a végtelenbe szakadnak, hol a bánat tanyázik,
könnyfolyó állja utadat. Sehol egy híd,
s az ár elragad, messze visz, majd kiköp magából,
meg nem élt szerelem állja utad és vádol.

Nem nyugodhatsz majd akkor sem,
mikor más régen megpihent, de te nem!
Tested már a földben rohad, lelked a semmiben,
hisz ez az út végtelen, de ha mégis vége lenne,
melléd heveredne az idő és ő is megpihenne.