Sírköveim
Szellős, kormos délutánra keltem,
éjszakai rémálmokra hágva.
Nedves mellkassal ébredtem.
Félek rágondolni a mára.
Fejemben még mindig ég
a sírkövek képe.
Így hát ellátogattam
arra a kihalt, puszta rétre.
Hazátlanul furcsa csendben
nem találva hangjaim.
Kiket sikoltva kínoztam
éltem sárgás lapjain.
De végre, végre ott van, látom
S szaporázom lábamat.
Leülök mellé, hidegen, nem fájón.
Vér a kövön megtapad.
Közönyös arccal mustrálom
gonoszságom szürke emlékét.
S elragad a múlt hava
hol mosolyomat eltépték.
Üdvözöllek kemény kövem,
kit először megöltem.
Nézd, már ifjúvá váltam,
Nézd, mennyire megnőttem.
Leengedem a vállam,
látod a holtakat mögöttem?
Te, mint az első kincsem,
oly szépen és kedvesen.
Bár néha ostoba voltál
veled soha nem rettegtem.
Sajnálom, haladnom kell
várnak ketten rám még.
De tudd, most csak az vagy
kire soha se várnék.
És íme itt van, ő, csak ő
második sír kiásva.
Holttested lágyan szürkéllik
nem vágyik már imára.
Szőke tincsed őszen kitépve
s szíved kezedben hever.
Érezni azt ami volt egykor
számodra már nem teher.
Kék ajkaid csókra nyílnak
testedet férgek eszik
megsimogatom hűs arcod
s a lárvák kezem ellepik.
Emlékszem rád amíg élek
az összes pillanat szörnyű.
S tompa tüske mar belém:
ujjadon az aranyűrű.
Továbbfutok, ordítva messze.
Hisz legfőbb bűnöm ott pihen.
Neked, te démoni szikla
megmutattam lelkem milyen.
Láthattad az igaz gonoszt
a kegyetlenség piócáját.
S te nem mertél elfutni
a Sátán elől ki öli álmát.
Meggyaláztál, csúffá lettem
Könnyeimre mosoly felelt.
De hiába remélted te lény
emlékem belőled nem száll el.
Itt fekszel alattam, sárosan.
Bomló húsod bogarak tépik.
S ahogy nevetek feletted
ezrek és ezrek nézik.
Remélném. De nem. A víziónak vége.
Harmadik előtt nyáladzva hullok térdre.
Miért kellett neked is
áldozatommá lenned?
Miért kellett a falra
bűzös vérem kenned?
Miért fáj ennyire halálod,
hisz őrült közöny jött reám?
Miért taposol bele a porba
születésünk hajnalán?
Ütéseid után is csak szeretni tudlak.
Örök tó szemed, mibe nyelvem belefullad.
Sírköveim, halottaim, itt a kihalt réten.
Nem akartam pusztulásotok, nem nem, én nem!
S csendes fájdalom elrepít
koporsómat már hozom.
Megérdemelten, várva vártan
Saját magamra kárhozom.